borzongás

Kapkodtam a lábaim, Jézusom, hogyan keveredek innen haza, azt sem tudom hol vagyok, eltévedtem. Megnyúltak az árnyékok, elvétve világított csak egy-egy utcai lámpa. A félhomályban levert vakolatú házfalak, kitört ablakok. Képzelődöm, gyors lépések nesze a hátam mögött. Hátrafordulok, semmi. Ne pánikolj! Mint egy tigris, aki ráveti magát az áldozatára, megragadta a karom az egyik, és falhoz lök. Sikíts!!! Sikíts!!! Egy hang nem jön ki a torkomon. Megbénultam.
- Szia cica! Van kedved velünk játszani? - Hidd el, nem bánod meg!
Kéjsóvár vigyor torzítja el az arcukat, mintha köröznének körülöttem, egyre jobban szűkítve a távolságot. Sikíts!!!!
- Kérem ne! hagyja el alig hallhatóan az ajkamat.
Megragad és belecsókol a nyakamba. Próbálom eltaszítani, de hogyan gyűrhetnék le egy erősebbet?
Megáll a pillanat. Egy hang.
- Uraim! Lennének kedvesek a hölgyet nem zaklatni!
Ki ez az őrült, ezekhez nem így kell szólni, és a remény: Add Uram, add!
Megcsillan a fém, nyomatékot adva.
- Nos, kíván velem bárki vitatkozni?
Térdre rogyok, zokogok, a könnyeimen át csak egy kontúr jut el a tudatomig. Feketébe burkoltan a lábamra állít.
- Jöjjön! Jöjjön, kedves, már nincs baj.
Kedves, férfias hang, követem, a közelsége biztonságot áraszt.
- Igyon velem egy teát, attól jobban lesz.

Back to the profile
Back to the blog