vihar

behunyom a szemem és látom újra a fákat. pedig akkor sem láttam soha igazán őket. csak pillanatra, amikor villám cikázott át rést hasítva az esőfüggönybe. fűzfák. a szél cibálta az egyre rendezetlenebbé váló ágaikat. jajongtak, a süvítésből is kifehérlett a szavuk. aztán valamiféle rend alakult ki, s már a karmester intésére hajladoztak. szürke. sötét. szilajság. mind-mind ott lebegett a levegőben. szemközt szipogtak a dombok. vakuvillanásnyi pislantásokban a házak ablakai esőt sírdogáltak. pára. szorongás. illatorgia. szintén körülöttünk úszott. számoltuk a villámlás és a dörgés között eltelt időt. csattanás, égzengés.
s biztonság, mert együtt gyönyörködtünk benne. belekapaszkodtam. ő megsimogatott. biztonság. körülölelt, s mi voltunk a világ.

Vissza a profilhoz
Vissza a bloghoz